Bemutatko-zoom

Lehet, hogy valakinek az számít igazán, hogy milyen tanulmányokat folytattam, tehát hogy mennyi ismeret van a fejemben. Más talán inkább azt akarja tudni, hogy mennyi, s milyen élettapasztalatra tettem szert. Vajon csak „papolok” a fejemben levő információk nyomán, vagy meg is éltem azokat. Mindkettőből megosztok most valamennyit.

Az információ arról, akit Nagy Lászlóként ismernek, tehát „magamról”, a múltról, amire most a tudatom ráfókuszál, az nem én vagyok. Az csupán csak annyi, amit egy adott pillanatban magamba szívtam, átéltem, vagy amivel akkor azonosultam.

Először is tehát az ismeretekről: 6 éven át református teológiát tanultam, s lelkészi végzettséget szereztem. Mellette 2,5 évig családterápiás, s 1,5 évig menedzsment tanulmányokat folytattam. Első vezetői képesítésem a targoncavezetői volt. „Miután a villás targonca vezetésével elboldogultam, már készen álltam bonyolultabb feladatokra is.” Svájcban, s Németországban a világ 50 országában tevékenykedő Nemzetközi Kékkereszt Egyesület, szenvedélybetegeknek segítő munkájában dolgoztam és tanultam 2 évet. Ennek a Világszervezetnek egy cikluson át voltam a szociális, s prevenciós bizottságának tagja. Ezáltal bepillantást nyerhettem a különböző kontinensek képviselőinek hagyományaiba, mentalitásába, életszemléletébe egyaránt. Ezután olyan ősi spirituális utakba kaptam bevezetést Európa egyik legnagyobb szellemi műhelyében, a németországi Benediktushofban eltöltött hónapok alatt, mint a kontempláció, a zen-, és a táncmeditáció. 2001 óta, a Bükk hegységben fekvő Noszvaj községben élek családommal. Ott az Elengedés Házában folyamatosan integrálva az eddigi ismereteket, s tapasztalatokat, immár sok önmagát kereső emberrel oszthattuk meg azokat. Egyre többen jeleznek vissza közülük, hogy egy olyan út nyílt meg itt előttük, melyen járva egyre nagyobb szabadság, békesség, s öröm járja át őket, s ragyogja be a korábban oly szürke, vagy fájdalommal teli mindennapjaikat.

Most néhány tapasztalati képet villantok fel előtted, melyek „egyoldalúsága” szándékos, hisz itt nincs hely az árnyaltabb megfogalmazásra.

1967-ben Budapesten jöttem e világra. Szabadjára engedett gyermekként nőttem fel, még akkor is, ha a szabadságom ára nagy volt. A szüleimnek úgy 9–10 éves koromtól igen kevés ideje, ereje maradt velem foglalkozni az egyre inkább súlyosbodó szenvedélybetegségük miatt (alkohol, gyógyszer, nikotin). Így az ifjúságom az erdőben indiánost játszva, s a focipályán a labdát rúgva kezdett kibontakozni. Mivel családunk erősen vallásos volt, én is gyermeki szívvel hittem, hogy Isten segíteni fog mindannyiunknak, elsősorban is buzgó templomos szüleimnek. 16 éves koromra azonban, sok keserű csalódás után, már minden hitemet, reményemet feladtam Istennel, s a szüleimmel kapcsolatban egyaránt. Ezt felváltotta a 16–22 éves korom közötti csak szórakozásnak élés időszaka. Foci, diszkó, lányok, alkohol mind-mind abban segítettek, hogy ne érezzem bensőm egyre erősebb, fájdalmas jelzéseit. Mindenféle munkát elvállaltam, csak hogy pénzem legyen a szórakozásra. Voltam anyagbeszerző, raktáros, targoncavezető. 18 hónapot a hadsereg kötelékében kellett eltöltenem. Már 23. évemben jártam, amikor egy nap a lakásunkba betoppanva azt láttam, hogy a szüleim a szoba közepén állnak, s éppen csókolóznak. Ekkor már közel 50 évesek voltak. Ebből jó 10 évet alkohol, ill. gyógyszerfüggőségben, még többet pedig végigveszekedve éltek meg. Ekkor, 1989-ben éppen a tervezett válásuk előtt álltak. Válás helyett azonban 4 éven át (édesapám korai haláláig) olyanok voltak, mint az ifjú szerelmesek. Az alkohol, a gyógyszer, s a nikotin mind-mind eltűnt az életükből, mintha soha nem is lett volna. Az a csók ébresztett rá arra, hogy az élet lehet más, szebb, szabadabb, mint ami addig volt. Talán még nekem is. Ez a tapasztalat, magasra is tette a mércét számomra. A szüleim ezt a felszabadulást egy vallásos, szenvedélybetegek számára szervezett konferencián élték át. Én is kerestem az ő felszabadulásukhoz hasonló megtapasztalást, s elindultam egy hívő, vallásos úton elengedve ezáltal korábbi éveim „csak magamról” szóló szórakozásba menekülését. A következő évtől közel három éven át főállásban egyházi munkatárs lettem abban a szenvedélybetegeket segítő református munkában, ahol a szüleim szabaddá váltak akkori függőségeiktől. Ebbe az időszakba sűrítve több emberismeretre tettem szert, mint addigi 23 évem alatt összesen. Dömösön, az egyházi szanatóriumban (ma már klinikai intézmény) mindig a legsúlyosabb állapotban levő 3–4 alkoholfüggő emberrel laktam egy szobában. Évente a gyógyító, az utógondozó, a gyermek, az ifjúsági, és a családi konferenciákon kb. 1000 ember fordult ott meg. Ennyi élettörténetbe nyertem bepillantást, s láthattam hihetetlen változásokat is. „Szabadidőnkben” jártuk az egész országot (valamint Kárpátalját, Erdélyt, Felvidéket, s Vajdaságot): előadások, iskolai prevenció, börtönök, utógondozói csoportok (Budapesten hetente 2-szer) stb. A 2. évben azonban már kezdtem érezni, hogy egyre inkább fáradt vagyok. Már nem lelkesedtem annyira, mint korábban. 22 évesen csak „magamért” éltem, s 25 évesen pedig csak „másokért”. A kezdetben meglevő békesség, s az öröm után egyre több feszültség halmozódott fel bennem. Más segítő társaimnál is ugyanezt fedeztem fel. Közös volt azonban bennünk az, hogy nem osztottuk meg ezt egymással (milyen segítő, milyen hívő is az, akinek problémái vannak azon a helyen, amiről a többiek azt gondolják, hogy az maga a mennyország, milyen Krisztus-követő az, aki nem örül a még több szolgálat lehetőségének?). Ha pedig a feszültségünket nem tudtuk elrejteni, akkor azt mindig egy külső kiváltó okra fogtuk. 26 évesen jelentkeztem a teológiára, mivel éreztem, hogy ha sokáig leszek még ilyen önfeláldozó, akkor abban tönkremegyek. Felvettek az egyetemre, ami a végigbukdácsolt gimnázium után maga volt a csoda. Itt azáltal vehettem le eddig hordott gondolati szemüvegemet (az élet értelme a másokért élés), hogy felvettem az újat, ami ott kínálkozott. Azt mondta egy tanár az első nap a Teológián nekünk, hogy azon múlik majd a jövőnk, a lelkészségünk, hogy mennyire vesszük komolyan a tanulást. Magyarul az ismeretszerzésen. Komolyan is vettem ezt, s az első 5 szemeszter után, vagy 60 vizsgával a hátam mögött minden jegyem 5-ös volt. Mégis iszonyú zűrzavar volt bennem. Hiszen minden egyes tárgyban azok, akiknek az írásait olvastuk, szinte az egész életüket ugyanannak a szakterületnek a kutatására tették fel, és sokszor egymással homlok egyenesen ellenkező végeredményre jutottak. Eközben egyre több olyan embert ismertem meg, akiknek hatalmas ismeretanyag volt a fejükben, ám hétköznapjaikban, emberi kapcsolataikban, s érzelmi életük területén igencsak éretlennek bizonyultak. A hetedik szemeszter után 2 évre Svájcba, s Németországba mentem tanulni, és dolgozni. Ott az 50 országban tevékenykedő Nemzetközi Kékkereszt Egyesület szenvedélybetegeknek segítséget nyújtó munkájában vettem részt, s szereztem rengeteg tapasztalatot (ifjúsági centrum, tanácsadóközpontok, szakklinika, önkéntes segítők képzése, önsegítő csoportok stb.). Nagyon sok odaszánt életű, nagy tudású segítőt ismertem meg. Ott a modern lélektan különböző felismeréseit erősen beépítették a segítő munkába, nem úgy, mint abban a közegben, ahonnan én jöttem. Az elején nehéz volt átállni a „hívő üzemmódból”, a vizsgáljuk meg, hogyan is működünk gyakorlatára. Az egyre gyarapodó lélektani felismeréseim nyomán hatalmas düh fogott el, amikor egyre inkább átláttam olyan emberek, rendszerek működését, melyek egyfajta „hitszósszal” voltak leöntve, ami az ottani emberekben, rendszerekben és a bennem levő mélyebb valóságot sokszor elfedte a szemem elől. Ebben az időben úgy éreztem, hogy engem korábban átvertek, s kihasználtak.

Sokat köszönhetek a külföldi gyakorlatomon engem körülvevők elfogadásának, szeretetének, mert így biztonságban tehettem meg első lépéseimet az önállóság felé. Hálás vagyok az ott töltött évekért, hisz vagy 15 családnál lakva, sok száz főállású és önkéntes segítőt, közösséget, szervezetet, s rendszert megismerhettem, ami hihetetlenül kitágította a látásomat. Addigi éveim egyik legfelszabadultabb szakasza az 1997-es év volt, amikor összeházasodtunk Zsuzsával. Ekkor mindketten Svájcban éltünk. Ő akkor fejezte be a teológiai képzését, s 1 év pasztoral-pszichológiát hallgatott Genfben. 1998 februárjában hazatértem, s befejeztem teológiai tanulmányaimat, s református lelkészként végeztem 2001-ben. Emellett családterápiát, s menedzsmentet tanultam. Feltűnő volt számomra ekkorra már az, hogy a professzionális, s az önkéntes segítőknél egyaránt mennyire nagy különbség van a felszabadultságuk fokát tekintve, hogy éppen dolgoznak, vagy otthon egyedül, a családjukkal vannak. Ebben külföldi, s hazai tapasztalataim hasonlítottak egymáshoz. Míg munkájukban kivirultak, addig odahaza többnyire feszültséget láttam sokukban. Addigra már több, mint 300 főállású, s önkéntes segítővel beszélgetve, őket otthonukban, s munkájukban egyaránt látva egyre többeknél éreztem meg a szavaik mögött, hogy önmagukban nem érzik elégnek magukat. Értékességük tudatához roppant fontos volt a segítő tevékenység, mint ahogyan nekem is, hiszen én is „minél jobb segítővé akartam válni”. Az nagyon tetszett, hogy sokan, azok közül, akik komolyabb lélektani végzettséggel, vagy önismereti gyakorlattal rendelkeztek, nyíltan felvállalták hibáikat, gyengeségeiket. Az már azonban igencsak zavart, hogy ezen negatívumok nagy része meg is maradt sokuknál. Miért nem segít a kompetencia, miért nem elég csak az, hogy már nem rejtegeti gyengeségeit az ember, hanem felvállalja azokat? Ez akkor inkább egy valóságos kérdés, egy érzés volt bennem, ami még nem öltött tiszta alakot gondolatok formájában. Mindenesetre így is egy szabadabb tér nyílt meg előttem azzal, hogy felvállalhattam magamat úgy, ahogyan vagyok. S ez sokszor hatalmas összeütközésekhez vezetett korábbi „útitársaim” közül azokkal, akik a bennük levő mélyebb motivációkat, érzéseket palástolni akarták.

1999-ben költöztünk Noszvajra a feleségemmel, aki lelkészi végzettsége mellett még egy addiktológiai képzettségre is szert tett. Itt egy olyan munkát indítottunk el, melyben megfáradt segítőknek, családi krízisben levőknek, viselkedéses függőknek kínáltunk fel segítséget abban az épületben, mely ma az Elengedés Háza nevet viseli.

A munkánkban ötvöződött múltunk minden tapasztalata. A jó szándék sok volt, azonban belül mindketten megfáradt segítők, szüleikkel harcoló felnőtt gyermekek, s egyéb tekintély személyek körül forgó, tőlük függőségben élő emberek is voltunk. Éreztem, láttam, hogy az élvezet, a mások szolgálata-segítése, az ismeret, vagy a szakmaiság még egyetlen embernek sem tette szabaddá, megbékélté az életét, így a miénket sem tudta. A fordulóponthoz úgy 5 évvel ezelőtt értem el, amikor felfedeztem azt, hogy bármit teszek, az csupán a háborgó bensőm, a gondolataim elől való menekülés. Már fájt ez a fajta élet, s nem akartam újabb képzéseket elkezdeni. A Nemzetközi Kékkereszt egyik szakmai bizottságában 2002-ben járt le a ciklusom, s már nem kerestem a lehetőségét annak, hogy „valaki” újra lehessek ott, vagy máshol. Eljött az ideje annak, hogy ne csak kifelé nézzek, hanem befelé önmagamba is. Akkor döbbentem rá, hogy milyen nehezen találok egy olyan embert, akiben megbízok, akivel megoszthatnám a bennem kavargó gondolatokat, érzéseket. 15 éve voltam már a segítő munkában. Pszichológusok, pszichiáterek, lelkészek, lelkigondozók, családterapeuták sorát ismertem meg, s buzgón ajánlottam közülük többeket azoknak, akik valamilyen konkrét segítséget kerestek. Ám, amikor a saját magam számára kerestem volna valakit, akkor egyikhez sem volt bizalmam azok közül, akiket jobban ismertem. Nem mintha nem lettek volna közöttük sokan jó szakemberek. Őszintén megvallva nem éreztem azt, hogy hívatásuk mögött, emberként az élet lényegét felfedezték volna. Nem éreztem azt, hogy információkon kívül többjük van, mint nekem. Egyikük felé mégis volt bizalmam. 35 évesen, életemben először nem valamiért „indultam útnak”, hogy valami megszerzése által többé, értékesebbé váljak, hanem önmagam felfedezéséért. Azóta ez az irányváltás az életem minden területét meghatározza. Addig kívülről vártam azt, hogy valami-valaki a bensőm állapotát biztonságosabbá, jobbá tegye. Erre szolgált addig minden: a család, a barátaim, a foci, a végzettségeim, a házunk, a hitem, az Isten, s a munkánk, „az én már nem vagyok olyan, mint…” gondolkodása. Ettől kezdve pedig úgy kezdtem élni, hogy a bensőm jelzéseit legalább olyan komolyan vettem, mint a külvilág reakcióját.
Feltárult előttem az Út, a Jelen, melyben a „robotlét” emberlétté változik át, melyben a múltból cipelt terhek semmivé foszlanak. Ez által engedődik el mindaz, amivel korábban azonosultam. Immár egyre inkább megengedtem magamnak, hogy az legyen látható odakinnt is, ami idebennt van.

A múlt fájdalmainak felszínre törésének és eltűnésének nagy részét legmélyebben akkor éltem át, amikor néhány évvel ezelőtt 5 hétre elmentem a németországi Benediktushofba, hogy csendben legyek, s ne meneküljek tovább önmagam elől. Megadtam magam, már nem harcoltam tovább. A 4. hét végén elemi erővel törtek fel a bensőmből a múlt emlékképei. Azoké az emberekéi, akik engem sebeztek meg, és azokéi, akiknek én okoztam fájdalmat. Megláttam, elfogadtam, megáldottam azokat. Mintha felrobbant volna akkor a szívem. Túláradt. Olyan könnyű lett, egész testemmel együtt, hogy „csak azért tettem le a lábamat a földre, hogy érezzem még, hogy van”. Azóta több év telt el. Eltűntek a fájdalmas emlékek. Nem kötnek többé. Azóta több olyan megtapasztalásom is volt, melyekben leálltak a gondolatok, s mély csenddé lett minden. Már nem gondolkozom állandóan, kényszeresen. A fejemet egyre könnyebben, s tisztábban használom. Megtapasztaltam azt, amit Pál Apostol így fogalmaz meg: „az Isten békessége, mely minden értelmet fölülhalad.” Azt, aki Vagyok, amikor nem azonosulok a fejemben levő gondolatokkal. Ez az állapot az, amire nincsenek szavak, hiszen ott „megáll az ész”. Ennek az útnak a szabadságát az emberi kapcsolataimban is érzékelem. A legjobban megfogható változás számomra az, ahogyan édesanyámmal (édesapám 14 éve meghalt már) megváltozott a kapcsolatom. Korábban rendkívül sok feszültség, elvárás élt bennem vele szemben. Ma szabad vagyok ezektől. Így szabad vagyok az ő elvárásaitól is. Felnőttem. Szabadságomban azonban a szeretet, az elfogadás őiránta is növekedett. Sőt most jelent meg igazán, „üzletmentesen”. Már évek óta nem harcolok más tekintély személyekkel, s nem is igyekszem megfelelni nekik sem. Közülük talán soknak nem tetszik, ahogy élek. Némelyikük nem fogad el úgy, ahogy vagyok. Én elfogadom őket azzal is, hogy nem fogadnak el így engem. Békességem van, s szabad, felelős, felnőtt ember vagyok. Az Elengedés Házában ezt mind tapasztalhatják, akik ide betérnek. Itt nem elméleti információt adok át elsősorban, hanem abból a békességből, szabadságból, örömből megy át valami egy mélyebb síkon, mely a sebzett, bezárt szíveket is megnyithatja. Egy útra mutatok rá, mely életté lett bennem. Ezért nem menekülök már az állandó gondolkodásba, a szórakozásba, a munkába, s más egyoldalú tevékenységekbe. A menekülő életet felváltotta a bátorság. Megnyílt bennem a csend dimenziója, melynek felfedezése tovább folytatódik. Ennek hihetetlen izgalma, beláthatatlan tágassága, végtelensége általi megragadottság teszi azt lehetővé, hogy immár ne ragadjak le egy-egy résznél, hogy azt egésszé tegyem. Így nem lesz semmiből-senkiből függőség, mivel a „minden, s a mindig” függőségében élek. Míg korábban a szeretett dolgokat-embereket kerestem, addig a többit, az ellenszenvest, a taszítót kerültem. Most már az is vonz, ami egykor taszított. Ott szerzem a legfelszabadítóbb tapasztalatokat. Ma már bátran megyek bármely társaságba. Oda is, ahová korábban sosem mentem volna. Szívesen focizok az öregfiúkkal, s megyek el velük a meccs után a kocsmába. Beülök a templompadba, meghallgatni a lelkészt, vagy én beszélek az ott ülőknek. Együtt hancúrozok Dávid, Peti, s Gergő fiammal, s visszavonulok 2–3 napra az erdőbe egyedül, csendben lenni. Meghallgatom a hozzánk jövők mély fájdalmait, s elmegyek a bálba a feleségemmel táncolni. Még az irodai munkával, s a gyerekekkel kapcsolatos fizikális teendőkkel is megbarátkozom. Megismerek olyan közösségeket, ahová korábban féltem volna elmenni. Ma sok barátom van ilyen közegekből is (kontemplatív keresztény csoportok, zen, agykontroll, fundamentalista vallásos körök, különböző önsegítő csoportok, osho meditációs kör stb.).

Úton járok, ahogyan mindannyian. Az Út, mely rám talált folyamatosan megtisztít, felszabadít. Ez nem a felhőkben járás útja. A mély békességhez, örömhöz nagy feszültségeken, félelmeken keresztül vezet az út. Megbarátkoztam a feszültséggel.
Tudom, hogy a békesség van elrejtve benne. Már nem menekülök tőle. Ez a lehetőség tárul fel azok előtt is, akik az Elengedés Házába betérnek. A szabadság útjába a menekülés beletartozhat, de ha az út csak önmagam elől való menekülés, akkor az eltakarja előlem az elvehetetlen szabadságot.
Az Elengedés Házában néhány lépést közösen teszünk meg az úton, melyen több kincsre bukkanhatsz magadban, mintsem el tudnád gondolni. Itt az információkat tapasztalatokra válthatod.

Mindkét fontos dologról, az ismeretről (a tárgyról), s a tapasztalatról (a tárgyról) egyaránt írtam valamit. De hogyan lehetnék az (a halott tárgy), amit leírtam? Hisz Édesanyám sem tudja, hogy mi történt az ő kisfiával. Az érettségi találkozón nem ismernek rám a többiek. A régi barátok csodálkoznak, hogy miért nem vagyok ugyanolyan, mint egykor. A másokért élésem korának részesei nem tudják elképzelni, hogyan térhettem ki áldozatos hitemből. Akik ismeretekre tanítottak (teológia, családterápia, menedzsment) értetlenkednek azon, hogy miként lehet így kilépni az általuk megadott fogalmi-formai keretekből. Én is csodálkozom: melyik lennék ezek közül a szerepek közül én?; mikor voltam valaha is csupán annyi, amennyi egy szerep szűkös korlátjába belefér? Ma mindegyikbe szabad vagyok belebújni, de egyikkel sem azonosulok már. Látom, amint megélem bármelyiket szabadon, úgy ahogyan az adott pillanat megkívánja. Ha valamelyikbe „hiba csúszik” azt is látom, s nevetek rajta. Én az vagyok, aki lát, aki tudatában van mindezeknek. Annak is, akinek a többiek hiszik őt, s akinek korábban hitte magát. Ha visszaemlékezem arra, hogy milyen sokféleként láttam már magamat, s a világot, akkor ma már az a jó érzés tölt el belülről, hogy minden nehéz tapasztalat, ember, helyzet az egyre nagyobb szabadságba való átjáróvá vált. Így, ha valamiért felmerül a múlt, úgy a félelem, vagy nosztalgia helyett hála járja át a szívemet. Minden-mindenki elég úgy, ahogyan van, és semmi-senki nem marad úgy, ahogyan van. Ebben is Egy vagyunk.

Nem beszéltem igazából Istenről az egész honlap összes szövegét tekintve. Mégis minden szó Ő. Felismertem, hogy bármit állítok a Végtelenről, csupán egy korcs kép lesz az. Az ének háborúja, beleértve az istenképek (rész) Istennek (egész) kikiáltásán alapuló fajtáját, mindig az egyik részt próbálja egésszé tenni, ami által a többi rész megnyomorodik. Számomra minden rész egész. Ezért nincs szükség a szembeállításra. Az Egész fenntart téged, mint teljest, tehát Egész vagy. Én is az vagyok. Úgy, ahogyan vagyok. Ehhez nem kell külső minta, nem kell jövő, hogy azt megvalósítsam. Most is Az vagyok, most is Az vagy. Elég VAGYOK, elég VAGY.